Megbámulták. Úton útfélen. Forogtak a fejek utána bármerre járt. Könnyű volt megkívánni. A modern világ gyermeke volt, és kihívó magabiztosan mozgott. Látszólag. Leplezendő belső bizonytalanságát és szerény kis énjét, fenn hordta az orrát, mert hódításból igen jó volt, de csak azért, mert a tudomány vegykonyhái mind az ő legelőnyösebb tulajdonságait voltak hivatva domborítani. Cicomázta magát. Izgalmas parfümöket viselt, egyszerű szépségét drága kozmetikumokkal fokozta. S mielőtt kilépett volna az ajtón, hogy megmutassa magát a piacnak - az ő világában a bevásárlóközpontnak -, trendi ruhát öltött magára. Egyidényeset. Mi mást, hisz ő maga is egyidényes eset volt. Na jó! Néha kettő, de annál tovább senki sem emlékezett rá. Képtelenség volt a társaságában hosszan időzni. Csupán azért vonzott némelyeket, mert csinosságával ügyesen palástolta sekélyességét.
Nem is kell mondani, butácska volt szegény. Épp ezért azt az egy idényt jól kihasználták. És rajta kívül mindenki tudta, hogy miért csupán egyidényes árucikk. S mivel életét a divatnak köszönhette, görcsösen ragaszkodott előnyeit domborító kacatjaihoz. Nélkülük léte, nemlétté silányult volna. De legalábbis észrevehetetlenül besimult volna a tömegbe. A tucatok világába, ahová tartozott. Komplexitásról, pallérozottságról és valódi eleganciáról nem is hallott. Ezekkel végképp nem szolgálhatott, így aztán soha nem tudta magáról lemosni a könnyű kis kaland címkéjét. Szobája mélyén ő volt a felületesség dühös, irigységtől elpirult hétköznapi hercegnője. Akire ügyet sem vetett sem a fehérek, sem a vörösök kifinomult, komolyan iskolázott társasága. Nem tartották maguk közé valónak. Csak legyintettek, ha szóba került. És csodálkozva kérdezték: A rozééééval? Végül is egyéjszakás kalandnak megteszi.
TéHá
